Közöny

2015. NAGY KÖNYVES KIHÍVÁSÁNAK HATODIK KÖNYVE – Albert Camus: Közöny

Amikor erre a könyvre rátaláltam, kicsit keresgetnem kellett a könyvespolcomon. Nem volt kérdés, hogy a saját könyveim között kutatgatok, hiszen, most a könyves kihívás listájának egy konkrét pontját szerettem volna teljesíteni, vagyis elolvasni egy olyan kötelező olvasmányt, amit annak idején az iskolában nem olvastam el. Gondoltam, csak akad ilyen a polcomon. Az itthoni „könyvtáramat” viszonylag tematikus rendben tartom, úgyhogy tudtam, hová kell nyúlnom, hol állnak azok a könyvek, amelyek egykor kötelező olvasmányok voltak. Rövid keresgetés után aztán rátaláltam Camus Közöny című regényére. Átnéztem néhány sor könyvet a polcomon, egymás után sorakoznak a régi kötelező olvasmányok, de a legtöbbjüket becsülettel elolvastam. Örültem hát, hogy rátaláltam egy olyan könyvre, amely a gimnáziumi olvasmányaim közül mégis csak kimaradt. És micsoda találat volt! Albert Camus regénye ugyanis mindössze 120 oldal! Nos, mit mondjak: jól jön ez olyankor, amikor az ember azt vállalja, hogy egy év alatt 50 könyvet elolvas, úgy, hogy azokat szigorú szempontok szerint még össze is kell válogatnia! Azon mosolyogtam, milyen jól jártam, hogy iskolás koromban nem a Kőszívű ember fiai vagy az Egri csillagok elolvasásához voltam lusta, mert akkor most jóval több oldalas könyvet kellene bepótolnom. Szerencsém van!  A kezembe vettem hát a könyvet, s közben azon gondolkodtam, vajon annak idején miért is nem olvastam el. Hiszen olyan rövid, egy este alatt a végére lehet jutni. Ráadásul mindig is szerettem olvasni, és hosszabb könyvekre sem mondtam nemet. És soha nem tartott vissza az sem, hogy egy könyv kötelező olvasmány, irodalomból ezen a téren igen jól vettem az akadályokat. Úgyhogy tényleg csodálkoztam, hogy vajon ez a regény miért maradt ki az életemből. Hogy a kezembe vettem, − és lehet, hogy belekezdtem az olvasásba, de lehet, hogy csupán vittem magammal a gimnáziumba az órára −  az biztos, mert a könyvben találtam egy régi totó szelvényt. Nos, hogy a Közönyt miért nem olvastam el, az nem derült ki, de, hogy akkoriban totóztam, az igen! Most viszont rászántam a könyvre az estémet, és nem bántam meg.

Sokat gondolkodtam, mit is írjak a Közönyről. Végtére is, elvileg mindenki ismeri, mert kötelező olvasmány, sőt, érettségi tétel. De, ha már a könyves kihívás során elolvastam, csak írok róla pár sort, hátha más is úgy gondolkodott, ahogyan én, és ezt a könyvet meghagyta felnőtt korára. Most ajánlom, hogy olvassa el.

A regény főszereplője egy magányosan élő algériai kishivatalnok, aki idegen a társadalomban. A mű eredeti címe egyébként „Az idegen”, de szerintem sokkal találóbb cím a „Közöny”. Ez az ember ugyanis tényleg közönyös. Nincs rá jobb szó. Nem volt beszédtémája az anyjával, hát öregek otthonába adta, nem érzett szerelmet a barátnője iránt, de ha a lány azt szerette volna, mégis elvette volna feleségül, visszautasított egy olyan munkát, ami mindenki más vágyálma lenne. Viselkedésével megbotránkoztatja az embereket: elhunyt édesanyját nem akarja utoljára látni, cigarettázik, és tejes kávét iszik a ravatalozóban. Aztán, megmagyarázhatatlan okból, elkövet egy gyilkosságot, s annak következményeit is meglepő közönnyel viseli. Érdemes elolvasni a történetet.

Olvasás közben furcsa volt magam előtt látni ezt a figurát. Különös lehet ez mindenkinek, aki a regény szereplőjénél sokkal szenvedélyesebben érzi az érzelmeket, és éli meg a mindennapokat. Már-már hihetetlen a karakter, de, mégis, úgy gondolom, hogy nem túlzás. Az, ami történik vele, talán igen, az regénybe illő, de, nézzünk csak szét: vannak ilyen emberek. Csak „élnek a világban”, sem motivációjuk, sem céljuk nincs, nem szeretnének semmit elérni, és szinte fájdalmat éreznek, ha bármi is kizökkenti őket a szokásos, monoton kerékvágásból. Silány élet, mégsem vágynak többre.

Ha nem is ilyen szélsőséges és abszurd karaktereket, de én magam is teremtettem a regényeimben olyan személyiségeket, akik beletörődtek a szürke hétköznapok monotonitásába, nem tudnak, mert nem is akarnak az unalmas életükön változtatni, amelyben szinte mindent csak unszolásra és kötelességszerűen tesznek. Napfényes Riviéra című regényemben több ilyen szereplőm is van. Van, aki csak a naponta jelentkező televíziós szappanopera botrányainak világában él, más csupán lustán ücsörög a fotelben, kezében a távirányítóval és unottan váltogatja a csatornákat, és vannak házastársak, akik között az esti beszélgetés pusztán egy „Mi újság?” − „Semmi.” párbeszédre korlátozódik. Mert bizony, a mindennapjainkban is jelen van a közöny.

Albert Camus: Közöny című könyvének elolvasásával én a könyves kihívás 25. pontját teljesítem, vagyis egy olyan könyv, amit még az iskolában kellett volna elolvasnom. De teljesíthető vele a 11. pont, mert a könyv címe egy szóból áll, a 13. pont, mert egy másik országban játszódik, a 14. pont, mert szépirodalmi mű, a 44. pont, mert nem az anyanyelvünkön íródott és a 27. pont is, mert ennek a könyvnek egy nap alatt a végére lehet érni.

A most gimnáziumba járóknak azt ajánlom, ne hagyják ki Camus Közönyét, aki pedig középiskolás korában mégsem vette a kezébe, az valamelyik nap szánjon rá néhány órát.